Hírek

Iker Casillas, a kapusok királya

A beIN Sport megbízásából Míchel Salgado készített mélyinterjút Iker Casillasszal, mely a televízióban is leadásra került, „Iker Casillas - A kapusok királya” címen. A két fél rendkívül jó hangulatú egy órát töltött el egymással, felelevenítették a közös emlékeiket, végigjárták a világ egyik legjobb kapusának pályafutását a gyerekkorától kezdve napjainkig.
Szeretnénk tudni, hogyan kezdted diákként. Milyen volt a gyerekkorod? A kezdetek óta Real Madrid szurkoló vagy? Figyelembe véve azt, hogy mennyire ritka, hogy a gyerekek kapusként kezdik pályafutásukat, ez volt az elképzelésed az első naptól kezdve, vagy más pozícióban is játszottál korábban? Mesélj nekünk egy kicsit a gyerekkorod ezen szakaszáról.
Móstolesben éltünk, amikor elkezdtem futballozni. Akkoriban édesapám azt akarta, hogy rúgjam el a labdát, majd hozzam vissza a pályára, azonban én jobban szerettem, ha mások rugdossák felém a játékszert. Ennek eredményeként a családom kapuskesztyűket és mezeket vásárolt nekem. Igazi vágyat éreztem aziránt, hogy ezen a poszton játsszak. Az iskola 500 méterre volt a házunktól. Amikor édesapámnak szabadideje volt hétvégén, elmentünk az iskolához, hogy futballozzunk néhány sráccal.

Ez az első futballhoz köthető emléked?
Igen, apám és én korán reggel kimentünk, mielőtt bárki más ott lett volna. Így amikor nyolc vagy tíz srác megjelent, hagyniuk kellett engem is játszani. így részt vehettem minden egyes meccsen. A kezdetekben négy vagy öt éves lehettem és kilenc-tíz évesekkel játszottam, a korkülönbséget pedig könnyű volt észrevenni.

Te voltál a kapus?
Igen, én voltam. Négy éves koromtól kezdve minden hétvégén fociztam, majd kilenc évesen elkezdtem edzeni a Real Madridnál.

Ki és mi volt a legfőbb oka annak, hogy csatlakoztál a Real Madridhoz? Ez volt az álmod?
Igen, mindig Real Madrid szurkoló voltam, gyerekkorom óta, édesapám futballpreferenciái ellenére. Ő a baszk csapatokat kedvelte, különösen a Bilbaót, hiszen ott élt egy ideig.

Tudni szeretném, hogy akkoriban ki volt a kedvenc játékosod.
Emlékszem Arconadára, azt hiszem, ez az 1985/86-os idényben volt... A leghíresebb kapusról beszélgettünk, habár alig emlékszem arra az időre, amikor láttam őt játszani, de mindig olyan akartam lenni, mint ő. Emlékszem, volt egy pólóm, édesanyám pedig tépőzáras Real Sociedad, Real Madrid, valamint spanyol nemzeti logót készített, én pedig azt tehettem rá, amelyiket akartam. Ez a gyerekkorom dióhéjban. Végül belefutottam néhány srácba - amikor szokás szerint hétvégén fociztam -, akik a következőket mondták édesapámnak: „José Lúis! A fiadnak volt néhány fantasztikus védése! Miért nem próbálkozik meg néhány csapatnál, akár itt, Móstolesben vagy máshol?” Attól függetlenül, hogy apám milyen elfoglalt volt, és mennyit követelt a munkája, néhány barátja beajánlott próbajátékra a Real Madridhoz.

Emlékszel erre a napra?
Természetesen, emlékszem az első napra. Vannak dolgok, amiket nem tudsz elfelejteni. Amikor első nap megjelentem, készen álltam. Korábban a srácokkal játszottam az iskolában, úgyhogy egy sport felsőt, térd és vállvédőket vettem magamra, valamint kesztyűt húztam. Azért mentem, hogy kipróbáljam magam, aztán a következő lépésben kiválasztottak, hogy játsszak egy vagy két mérkőzést, mielőtt az akadémiára mennék. Volt néhány bemelegítő meccs, és amikor odaértem, a Real Madrid emberei azt mondták: „Ne aggódj, ki fogunk választani. Megadunk mindent, amire szükséged van ahhoz, hogy ezen a mérkőzésen játssz.” Odamentem a saját kesztyűmmel és cipőimmel, azonban nem adtak nekem térdvédőt és rövidnadrágot sem. Úgy érzem, nem voltam a legjobb formámban, kikaptunk 7-1-re. A második meccsen már a teljes szerelésemben játszottam, és sokkal jobban éreztem magam. Élveztem a mérkőzést, megvolt a megfelelő védelmem. Kivédtem Mezquita edző lövését is.

Ő volt az első?
Igen, ő volt az első aki odajött hozzám és azt mondta: „Szép munkát végeztél, bekerültél.” A próbajátékon szeptemberben estem át, két vagy három héttel később...

A jó öreg Sports City-ben volt?
Igen, egy homokpályán. A „Social Tournament” januárban kezdődött és márciusban fejeződött be.

Szóval kilenc évesen csatlakoztál a Real Madridhoz?
Így van. Majdnem tíz éves voltam. 1991 februárjában történt.

Emlékszel olyan játékosra, aki ott volt veled a kezdetektől? Elérte valaki a te szinted?
(Gondolkodik) Azt hiszem, én voltam az egyetlen.

Senki sem került be közülük a Real Madridba.
Nem. Volt néhány játékos, aki közel került az első csapathoz és a klubnál maradt egy egész idényen át, de aztán távozott. Olyan játékosokra gondolok, mint Aganzo, Corona vagy Minambres. Raúl Bravo a csapattal volt egy ideig, de a legtöbben csak maximum négy vagy öt évet töltöttek ott. Pavón sokáig a klubnál volt, de ő utánam érkezett és mindig magasabb korosztályú csapatokban játszott.

Voltál bármilyen nyomás alatt? Milyen volt az akadémia? Hogy mentek a dolgok az iskolában?
Elmesélem neked. Az, hogy bekerültem az első csapatba és mindenki által ismertté váltam, nem egy átlagos történet, különösen Móstolesben. Iskolába kell menned, majd Madridba edzésre, ezt pedig el kell magyaráznod a tanáraidnak. Mindenki tudta, hogy a Real Madridban játszom, még akkor is, ha csak az ifjúsági csapatban. Bár néhányan irigykedtek és azt mondták, hogy „Oh, nézd! A Real Madridban játszik!” Igen, a kezdetektől egyértelmű volt, hogy ez egy kicsit más lesz.

Hogyan jártál edzésre? Én például három különböző busszal. Azonban milyen volt neked, Móstolesből?
Az Extremadura úton jártam, át kellett vágnom a dugón hogy eljussak San Paul De Marból az edzőközpontig. Természetesen édesapám 124-es Seatját használtuk. Apám nagy erőfeszítéseket kellett tegyen, mivel minden nap reggel 7-re járt dolgozni, majd délután 3 vagy 4 körül érkezett haza. Ebédelt, majd 6-kor elmentünk edzésre. 9 és 16 éves korom között minden egyes nap így zajlott.

Azt hiszem, 16 évesen csatlakoztál a nemzeti csapathoz.
Így van, az U15-ös csapathoz.

Milyen érzés volt? Ez volt az a pillanat, amikor igazán úgy érezted magad, mint egy profi? Azért kérdezem, mert az esetemben kétségkívül így volt.
Igen. Úgy érzed, hogy először valami igazán komolyat és fontosat csinálsz. A Real Madrid ifjúsági csapataival edzettem, minden hétvégén olyan csapatokkal játszottuk, amelyek nem álltak közel a Real Madrid szintjéhez. Szóval, amikor felhív az U16-os csapat edzője, és csatlakozol hozzájuk, egy kicsit stresszelsz és hirtelen úgy érzed magad, mint egy profi. Látványos fejlődésnek indulsz a nemzeti csapat jelentősége miatt.

Az első masszázs?
Igaz, de az U16-os csapatban nem volt gyakori a masszázs (nevet). Ennek ellenére elkezded érezni a professzionalizmust, amikor Anglia ellen lejátszod az első nemzetközi mérkőzésed a korosztályos Európa-bajnokság selejtezőjében. Aztán Csehország következett.

Emlékszel bárkire is az angol csapatból vagy a selejtező sorozatból? Emlékszel valamelyik játékosra az U20-as világbajnokságról, amit meg is nyertél?
Emlékszem, hogy Brazília ellen játszottunk Nigériában, többek között Ronaldinho és Matuzalém is pályára léptek.

Játszottál Ronaldinho ellen?
Igen, játszottam ellene a karrierje kezdetén. Szerencsés vagyok, hogy tagja lehettem a korosztályos nemzeti csapatoknak, egy nagyobb képet adtak nekem és segítettek a fejlődésben.

Minden változik. Hogyan kezelték a szüleid a változást? Milyen hatásai voltak a nemzeti csapatnak a családi életedre?
Mindenki büszke volt, főleg a szüleim. Természetesen azt szerették volna, ha a fiuk a tanulmányaira koncentrál, de büszkén mesélték az embereknek, hogy a fiuk a nemzeti csapatban védett. Ez olyasvalami volt, amivel dicsekedhettek. Ugyanez volt a barátaimmal, akik henceghettek azzal, hogy a haverok a nemzeti csapatban játszanak. Hasonló volt a helyzet a móstolesi lakosokkal is. Azt hiszem, az a négy év, amit az ifjúsági csapattal töltöttem, életem egyik legfontosabb időszaka, melynek mindig különleges helye lesz a szívemben.

Te vagy az egyetlen csapatkapitány, aki minden trófeát felemelhetett klub és nemzetközi szinten is. A korai sikerek fokozták benned a győzni akarást?
Minden bizonnyal intenzívebbé tették a győzelem iránti vágyam, harcra, versenyre és arra késztettek, hogy folyamatosan a győzelmet hajszoljam.

És a Madridban való játék?
Abszolút! Amikor különböző csapatokat vertünk 7-1-re vagy 6-1-re, egyáltalán nem voltam elégedett, mert kaptam egy gólt. Mindig arra törekszem, hogy a legjobb legyek. Másodiknak lenni számomra nem opció. A győzelem a célom, nagyra becsülöm azokat a címeket, amelyeket pályafutásom korai szakaszában szereztem, hiszen a jelenlegi dolgoknak ezek voltak az előzményei.

Ugorjunk a gyerekkorodtól a La Fábricához, a Real Madrid akadémiájához. Szóval, elérted az első csapatot, de azelőtt, az első mérkőzésed a Real Madriddal az én első évemben volt? Emlékszem, néztelek, és azt kérdeztem magamtól, hogy ki ez a 17 éves srác. Van egy érdekes sztorid a Rosenborg elleni meccsről, ha nem tévedek.
A Real Madrid nehéz időkön ment keresztül, le voltak maradva a bajnokságban, ráadásul nem volt versenyben a csapat a Barcelonával vagy a Valenciával. Az osztálytársaim és én épp elemeztük a heti meccseket, amikor hirtelen kopogtattak az ajtón. A portás azt mondta, hogy...

(Nevet) A portás?
Igen (mosolyog). Szóval, a következőket mondta: „Iker, a Real Madrid hoteljébe kell menned, azonnal. Csatlakoznod kell a csapathoz, mert Canizares megsérült.”

Hittél neki? Vagy azt hitted, hogy csak egy tréfa?
Mindenki tudta, hogy a Real Madridban játszok, ezért furcsa volt, hogy épp a Real Madrid teljesítményéről beszélünk, ahogy mindig, ezért nem tudtam elhinni, hogy ez történt. Azt mondták, hogy menjek, mert ez nem vicc. Elmentem, hogy beszéljek az igazgatóval, aki autóval hazavitt, mivel a házunk túl messze volt ahhoz, hogy gyalog gyorsan hazaérjek. Felhívták édesanyámat, elmondták neki, hogy csatlakozom a csapathoz. Ő bepakolt mindent a bőröndömbe, pólókat, nadrágokat és mindenféle ruhát, amit talált. Hívott egy taxit, hogy az vigyen el a Barajasra. A 35 perces út miatt késve értem oda. Enrique Marin a hotel halljában már várt rám és megadott minden segítséget, amire szükségem volt. Természetesen óriási különbséget éreztem aközött, hogy épp a barátaimmal ülök és a csapat teljesítményéről beszélünk, majd kicsit később már Seedorf, Fernando Sanz és Morientes társaságában vagyok egy más helyen.

Hihetetlen! Olyan ez, mint egy tündérmese, de mégis valóság. Ez volt az első hivatalos éved az első kerettel, ugye? Az 1999/2000-res szezon közben? Ez volt az első évem a Real Madriddal. Láttalak téged, azt az álmokkal teli 17 éves srácot. Milyen volt megszokni az első csapatot? Milyenek voltak a tapasztalt játékosok? 18 évesen csatlakoztál végleg a Real Madridhoz. Milyen érzés volt, amikor azt mondták neked, hogy kezdeni fogsz a Bajnokok Ligája döntőjében az első évedben?
Akkor a harmadik számú kapus voltam az első csapatban, valamint kezdő a Castillában. Ennyi idősen elkezdesz játszani és eléred a Bajnokok Ligája döntőjét... Mit mondhatnék? (nevet) A csapat tele volt fiatal tehetségekkel, a játékosok többsége újonc volt, úgy éreztük, példaképek vagyunk ezeknek a srácoknak. Olyan tapasztalt játékosokról beszélünk, mint Sanchis, Hierro és Raúl. Annyi tornán részt vettek már, hogy ez normális volt számukra. Elértük a döntőt azok után, amin keresztül mentünk abban az idényben, a bajnoki pozíciónk miatt meg kellett nyernünk a Bajnokok Ligáját, hiszen csak így maradhattunk az európai porondon. Majdnem bejutottunk a Király-kupa döntőjébe, de az elődöntőben kiestünk az Espanyol ellen. Ott lenni a Bajnokok Ligája döntőjében és ennyi mindenen keresztül menni 18 évesen... Nem tudtuk elhinni. Gyerekkorod óta erről álmodsz, majd az álom valóság lesz (mosolyog). Mindannyiunknak vannak álmai és azt kívánjuk, hogy váljanak valóra, de soha nem gondoltam, hogy ennyire gyorsan megtörténik majd. Természetesen az volt az álmom, hogy megnyerem az Európa-bajnokságot, a ligát és a világbajnokságot, de már az első évemben magasba emelhettem a Bajnokok Ligája-trófeát. Abban a pillanatban megkérdeztem magamtól, hogy itt véget érnek-e az álmaim, majd azt válaszoltam, hogy „Nem! Többet akarok, most még éhesebb vagyok a győzelemre, mint valaha.” Azonnal elgondolkodtam azon, hogy hogyan jutottam el gyerekkoromtól odáig. Ez egész világ szeme rajtunk volt, nem is lehettünk volna boldogabbak. Senki sem tudta, hogy mennyi nehézségen mentünk keresztül azért, hogy ott lehessünk. Mindemellett a Valencia volt az igazi favorit, aztán könnyedén legyőztük őket a nagyszerű teljesítményünknek köszönhetően. Óriási nyomás alatt voltak.

Emlékszel a mérkőzés előtti edzésre? Felmentünk a pályára, a Valencia kint várt, a trófea pedig ott volt, néhány játékos pedig megérintette azt. Az edzés után elhagytuk a pályát, Redondo pedig azt mondta: „Megérintették a trófeát, elátkozták!” Emlékszel erre?
Néhány dolog veled marad. Úgy hiszem, amikor elsétálsz egy trófea mellett, nem szabad megérintened, sőt még ránézned sem, csak azután, hogy már a tiéd.

Emlékszel bármilyen tanácsra a legendás csapattársaidtól? Emlékszel, mit mondott neked Bodo Illgner?
Persze, sok mindenre.

Milyen volt a kapcsolatod Bodo Illgnerrel?
Bodo nagyon sokat segített nekem. Nem volt ez könnyű egy olyan kapusnak, aki megnyerte a világbajnokságot, valamint több döntőben is játszott. A legjobb kapusok között volt. 1998-ban megnyerte a Bajnokok Ligáját. Egy olyan emberrel, mint Bodo, minden nap tanulsz valami újat. Egy nagyszerű, érett játékos volt, aki megértette a szituációt. Abban az időben ráadásul hátproblémái is voltak. Ő azonban elfogadta a helyzetet, sokat segített nekem. Jó emlékeim vannak róla. Tudom, hogy nem volt könnyű számára, mégis hihetetlen volt velem. Nem lehetek eléggé hálás a segítségéért.

Mi a véleményed Del Bosquéről? Milyen értelemben volt fontos szerepe az életedben? Miért volt annyira sikeres a Real Madriddal? Hogyan kezelte az öltözőt?
Úgy gondolom, a játékosokat mindig maga elé helyezi. Egy olyan edzőről beszélünk, aki...

Számomra ez a sikereinek titka.
Igen. Nem olyan típus, aki híresebb akar lenni, mint akármelyik játékosa. Sőt, a személyes sikerektől olyan távol akart maradni, amennyire csak lehet. Úgy gondolom, hogy ugyanezt az utat követte a Real Madriddal és a nemzeti csapattal is. Okos, egyenes, számos cím elérésében segítette a játékosait. Ráadásul egy olyan Real Madridot edzett, amely tele volt sztárokkal, mégsem hallottunk soha, semmilyen vitát közte és a játékosai között. Általában mindig történt valami az öltözőben, de ezek a problémák soha nem kerültek nyilvánosságra.

Azt hiszem, a sikereinek titka az, amit korábban is mondtál.
Ugyanezt vitte véghez a válogatottal is. Amikor Aragonés távozott és Del Bosque vette át a csapatot, megtartotta ugyanazt a stílust, mégis hozzáadott valami mást.

Nyomot hagyott a csapatban.
Kétségkívül. Mondani sem kell, egy tehetséges csapata volt, olyan játékosokkal, akik keményen dolgoztak, ő pedig sikeresen vezette őket. A sikereit az eredményei bizonyítják, a számok soha nem hazudnak.

A glasgow-i döntőben még vele voltunk. 20 évesen már két Bajnokok Ligája trófeád volt. Azt hiszem, ez a döntő kitűntetett helyet foglal el a szívedben, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy min mentél keresztül abban az évben. A futballisták mind átélnek néhány nehezebb időszakot. Vannak, akik többet szenvednek, míg mások kevesebbet, de ahogy te is mondtad korábban, ami nem öl meg, az megerősít. Írd le azt a pillanatot. Milyen volt? Mesélj a haragról, ami benned volt, amiért nem játszhattál. Aztán, tudjuk, hogy mi történt Césarral, te pedig bejöttél, majd bemutattál három olyan védést, ami hőssé tett téged. Abban a döntőben, amelyet Zizou fantasztikus góljának köszönhetően megnyertünk. Bejöttél, és hét vagy nyolc perc alatt rivaldafénybe kerültél. Mit éreztél, amikor láttad, hogy César lent marad? Milyen gondolatok voltak a fejedben a sok idegesség után? Mit éreztél, mikor a sok elfojtott érzelem a felszínre tört?
Nos, először is, megpróbálsz mindent elfelejteni, és csak a meccsre akarsz koncentrálni, hiszen a Bajnokok Ligája döntőjében vagy. Ahogy mondtam, minden játékos keresztülmegy néhány nehéz időszakon, ez a meccs pedig egy fordulópont volt az életemben.

Valóban?
Persze, az volt, hiszen nem léptem pályára két hónapig. Nem vagyok biztos abban, hogy emlékszel-e, de a döntő előtt a Bernabéuban az edző Césart jelölte a kezdőcsapatba a felépülése után.

Ez volt az első csapás a karriered során? Erősebbé tett ez téged?
Természetesen. Még mindig csak 20 éves voltam, nem tudtam, mi történik. A csapat jól szerepelt, jó helyen álltunk a bajnokságban, a Valencia ellen küzdöttünk. Elértük a döntőt a Király-kupában, ráadásul a Bajnokok Ligájában is továbbjutottunk a csoportból. Az edző, Del Bosque döntése azonban ez volt. Egy olyan emberé, akitől csak szeretetet és elismerést kaptam. Ez volt a helyzet akkoriban.

Meghozta a döntését.
Igen, meghozta a döntését, nekem pedig el kellett fogadnom azt. Aztán eljött a glasgow-i döntő, az utolsó 20 percben játszottam. Az utolsó 5-6 percig nem voltunk veszélyben. Őszintén, nem voltak nagyszerű védéseim, amiket bemutattam, nem voltak azok.

Nem, persze!
Tényleg, inkább könnyűek voltak. Csak követed az ösztöneidet, majd kiütöd a labdát. Azonban ez volt a Bajnokok Ligája döntője, két hónapja nem játszottam, úgy éreztem, elfelejtettek. Furcsa volt látni az embereket, akik látszólag nem emlékeztek rám. Nem láttam a pályát két hónapig, természetes, hogy rosszul éreztem magam.

Láttalak ünnepelni azon a napon és máskor is, de soha nem sírtál úgy, mint akkor. Mire gondoltál?
(Mosolyog) Szomorú voltam, mert nem játszottam két hónapig! A tartalék kapus voltam akkoriban, meg kellett értenem és el kellett fogadnom ezt. Volt egy csapattársam ugyanilyen tehetséggel és vággyal. Bejutottunk a döntőbe a csapattársaim erőfeszítéseinek köszönhetően. Emlékszem arra, amikor César játszott a Nou Campban, nagyszerű meccs volt, nyertünk 2-0-ra, ő pedig csodálatos volt. A döntő után minden eltűnt.

Nehéz pillanat volt?
A győzelem után az öltözőbe mentem. Roberto Carlos odajött és megkérdezte, hogy mi a baj. Folyamatosan ezt mondogatta: „Mi a baj? Vége, győztünk!” Én csak azt tudtam mondani neki, hogy nem tudom abbahagyni.

Pontosan erre gondoltam. Vége volt a mérkőzésnek, mindenki futott, ugrált, ünnepelt, míg Iker Casillas megölelt mindenkit és sírt. A sírás pedig egyre intenzívebb volt, amikor megöleltél valakit. Hihetetlen volt. Úgy gondolom, abban a pillanatban kiengedtél minden frusztrációt, ami nyilván erősebbé tett téged. Megnyerni a Bajnokok Ligáját 20 és 22 évesen, ráadásul a Real Madriddal, életed csapatával... Felejthetetlen érzelmek.
Valóban felejthetetlen.

Beszéljünk egy kicsit a „galaktikus” éráról.
Az a szomorú az egészben, hogy nem sikerült megnyernünk a Bajnokok Ligáját azzal a csapattal.

Nálunk volt Ronaldo is.
Igen, milyen nagyszerű csapat volt. Találkoztunk egy remek Juventusszal, amely megvert minket az elődöntőben. Nagyszerű szezonunk volt akkor. Ahogy azonban korábban is mondtam, a legfőbb célunk a Bajnokok Ligája megnyerése volt. A következő idényben megnyertük a klubvilágbajnokságot, az Európai-szuperkupát és a bajnokságot. Queiroz lett a csapat edzője, úgy gondolom, nagyszerűen fel voltunk készülve abban az évben, azonban a Király-kupa döntője egy rossz fordulópont volt, elveszítettünk mindent.

Emlékszel az első évre? Mindemellett, tényleg nagyszerűen játszottunk.
Igen, különösen az utolsó két hónapra. Úgy tűnt, mindent megnyerünk, aztán kiestünk a Monaco ellen és elbuktuk a kupadöntőt. Soha nem értettem. Összekerültünk egy veszélyes Zaragozával.

Azt reméltük, hogy győzünk. Ez volt az első pofon a Bajnokok Ligája-kiesést követően.
Igen, és elbuktunk az utolsó hat bajnokinkat is. Úgy gondolom, az volt a legrosszabb időszak, amit a csapatnál átéltem, tehát az utolsó két hónap.

Az volt a célunk, hogy mindent megnyerünk, ehelyett hirtelen mindent elveszítettünk.
Emlékezz vissza, akkor megbeszéltük, hogy tanulunk a hibáinkból és ugyanezekkel az álmokkal vágunk neki a következő idénynek.

Igen, kicsit fájó volt az az év.
Aztán, a következő évben sem nyertünk semmit.

Ez ment egészen 2007-ig.
Így van, a híres bajnoki győzelmünkig, amit Capellóval értünk el.

Beszéljünk egy kicsit az El Clásicókról. Van ennél fontosabb esemény? Játszottál olyan mérkőzésen, amely fontosabb volt, mint az El Clásico?
Klubszinten? Nem hiszem.

Mi jár a fejedben, amikor egy klasszikuson játszol? Melyik a legjobb és legrosszabb El Clásico, amelyeken pályára léptél? Melyik a kedvenc védésed, amelyet egy klasszikuson mutattál be?
Egy olyan párharcról beszélsz, amelyet az egész világ figyelemmel követ. Fantasztikus esemény. Azt hiszem, a legjobb El Clásico, amire emlékszem, egy olyan meccs, amelyen több nagy név is játszott, például a Király-kupa döntője.

A kedvenc klasszikusod a kupadöntő? Az én kedvencem a Bajnokok Ligája-elődöntő, amely az egyik legszebb emlékem is. Szent György napján játszottunk.
Igen, emlékszem.

Egy különleges nap volt az Barcelonában. Akkor a te kedvenced a Király-kupa döntője?
Igen, mivel a Barcelona abban az időben mindent megnyert. Ez volt az első trófea, amit akkoriban megszereztünk. Nagyon izgalmas döntő volt. Szenvedtünk, támadtunk, védekeztünk, majd újra támadtunk. Nagyon értékesnek tartom azt a győzelmet.

Valóban nagyon fontos mérkőzés volt, hiszen a Barcelona mindent megnyert akkoriban.
Minden vereség szomorú. Emlékszem például a Barcelona elleni 2-6-os vereségre a Bernabéuban. Nagyon fájt. Még akkor is, ha az a csapat nem volt rossz, ennyi különbség nem volt köztünk. Ami még nagyon fájt, az 5-0, amit a Camp Nouban szenvedtünk el. A csapat elég új volt még, Mourinho volt az edző. Hittünk abban, hogy nyerhetünk.

Az egy jó csapat volt.
Igen, de a végeredmény 5-0 lett. Nehéz volt elhinni.

És melyik a kedvenc védésed?
(Gondolkodik) Azt hiszem, ez egy olyan meccsen volt, amelyen Cristiano Ronaldo sérülést szenvedett 1-1-es állásnál. Bemutattam egy remek védést azon a mérkőzésen.

Van olyan védésed az El Clásicók történelméből, amelyről szívesen kitennél egy fotót a házadba?
Van egy védés, amelyet nem felejtek el. Luis Enriquével álltam szemben. Akkor játszottuk az első Clásicónkat, nyertünk 3-0-ra. Kapott egy passzt a balhátvédtől, Roberto Carlos pedig a kapu sarkánál állt.

Enriquével vitatkozott, bennem van a kép.
Igen, Roberto közel állt a kapuhoz, Enrique megkapta a labdát, majd tüzelt, de kivédtem (mindketten nevetnek).

Emlékszem, amikor megnyertük a bajnokságot Capellóval. A Barcelona elleni meccs után Münchenbe utaztunk, ugyanazon a héten. Emlékszel erre a hétre? Mindenki azt mondta, 5 vagy 6 gólt kapunk majd a Barcelonától, de végül 3-3 lett. Emlékszel erre a visszatérésre?
Három évnyi trófeaínség után úgy megnyerni a bajnokságot? Nem hittünk abban az évben. Vannak otthon képeim a legtöbb meccsünkről, például a Mallorca, a Recreativo, az Espanyol elleni találkozókról. Minden győzelem után azt mondtuk, hogy szerencsénk volt, de nem tudtuk, hogy mi lesz a következő meccsen. Azonban folytattuk a győzelmeket. Végül a Mallorca elleni utolsó mérkőzésen 1-0 volt az első félidő.

A Zaragoza elleni meccsre emlékszel? Arra a pillanatra, amikor Tamudo betalált a Camp Nouban?
Rulo ült a padon és azt mondta: „Ne aggódjatok, 2-2-es döntetlen jelenleg.” Nem volt ötletünk, hogy mi történt ott, végül a trófea rengeteg szenvedés árán a miénk lett.

Megnyertük a bajnokságot, újra megtaláltuk a formánkat, de nem csak megnyertük azt a címet, hanem a következő évben sokkal könnyebben meg is tartottuk. Három cím nélküli évet követően nagyon fontos volt az a két bajnoki győzelem.
Megnyertük a szuperkupát is.

Beszéljünk egy kicsit a válogatottról.
Emlékszem az első napra. Miután megnyertük Párizsban a Bajnokok Ligáját, felhívtak és azt mondták, hogy José Antonio Camacho azon gondolkodik, hogy behív engem is abba a keretbe, amelyik utazik a 2000-res Európa-bajnokságra.

Elkövettél akkor egy nagy hibát.
Igen, ezt mondja a barátod, Fernando, de félre a tréfát! Szóval, megérkeztem, ott volt Toni Jiménez, Toni Pratz és César Sánchez. Még a harmadik számú kapus pozíciójáért is verseny volt, hiszen Canete és Molina is ott voltak. Camacho már ismert engem a korosztályos csapatokból, valamint abból az idényből, amikor megnyertük a Bajnokok Ligáját. Ez volt az az ugrás, ami lehetővé tette, hogy rajta legyek azon a listán. Azt hiszem, hogy a listán a legtöbb kapus 30 év fölött volt, sőt, mindenki. Toni Pratz, César, Canete és Toni Jiménez 30 és 31 évesek voltak. Akkoriban nem voltak fiatal játékosok a válogatottban, Valdés és Reina csak néhány évvel később bukkantak fel. Azt hiszem, ezért adta meg nekem a lehetőséget Camacho, hogy szerezzek némi tapasztalatot.

Mielőtt belemennénk Aragonés jellemzésébe, lenne két kérdésem hozzád. 2008-ig veled éltem át azt a periódust, én is játszottam a 2008-as Európa-bajnokság selejtezőjében, majd megsérültem. A 2002-es világbajnokság közben volt két hihetetlen pillanat. Az első az volt, amikor megismertük a „nagyszerű Casillast”, aki büntetőket védett Írország ellen. Mennyire volt fontos az a pillanat a karrieredben és hogyan befolyásolta a világbajnokság az életedet?
Egy távoli országban játszottunk, nem olyan volt, mint manapság, a közösségi média világában. Nem láttunk senkit, nem volt elképzelésünk arról, hogy milyen egy másik földrészen. Ez egy más világbajnokság volt, kezdve a fogadtatástól, amit Canizares sérülése után kaptam. Contrerast és Ricardót hívták még be, aki később harmadik számú hálóőr lett. Mielőtt odamentünk, Jerezbe utaztunk és beszéltem Camachóval. Azt mondta nekem, hogy álljak készen a következő 15 napban, mert kezdeni fogok. Nem aggódtam, csak ki akartam állni és megmutatni a tőlem telhető legjobb teljesítményt. Egyénileg annyira jól ment az a torna, amennyire jól csak mehetett, hiszen megmutathattam azt a világot, amit építettem, valamint bebizonyítottam, hogy megérdemeltem azt, hogy helyet kaptam a csapatban. Nem volt egyszerű, hiszen öt nap alatt a felhőtlen örömünkből kétségbeesés lett, hiszen előbb kivédtem három büntetőt, majd a Korea elleni mérkőzést követően jött a hidegzuhany. Megfosztották a győzelemtől azt a csapatot, amely megérdemelte volna azt.

Azt hiszem, a csalódottságot a frusztráció váltotta fel nálad a mérkőzés után.
Igen. Szép gólokat vettek el, volt néhány tiszta helyzetünk.

Azt ezt követő pszichológiai akadály végül 2008-ban tört meg. Az Aragonés-éra úgy végződött, mint egy álom, a 2008-as trófeával. Melyik pillanat az, amelyet sosem fogsz elfelejteni?
Nem mondom a Németország elleni döntőt, hanem az Olaszország elleni büntetőpárharcot választom.

Igen, az emlékezetes pillanat volt. Úgy gondolod, az volt a fordulópont?
Így van, egy fordulópont az egész válogatott számára. Egy fordulópont a nemzeti csapat történelmében.

Hihetetlen érzés volt.
Mindkét csapat el akarta érni az elődöntőt. A nagyszerű csapatjátéknak köszönhetően jutottunk el odáig, úgy, hogy megvertük Svédországot, Oroszországot és Görögországot. Olaszország azonban kikapott Hollandiától, győzött a franciák ellen, valamint döntetlent játszott Romániával. Mindössze négy ponttal kvalifikálták magukat az egyenes kiesési szakaszba. Összekerültünk, majd ahogy lenni szokott, jöhettek a büntetők.

Mind azt gondoltuk, hogy a történelem ismétli önmagát. Feltettük a kérdést, hogy vajon ismét elbukunk-e.
A mérkőzés tehát fordulópont volt Spanyolország számára. 2008 július 22. óta a válogatott egy másik úton jár.

Ugyanezt éreztem. Néztem a mérkőzést, Spanyolország büntetőkkel győzött, bejutottunk az elődöntőbe. Azt mondtam magamban, hogy a válogatott továbbmegy, hogy megnyerje a sorozatot.
Valóban, mindannyian ezt éreztük.

Megtört a pszichológiai gát. Úgy érezted a hotelbe vezető úton, hogy túl vagytok a nehezén? Azon az akadályon, amely kísértett minket hosszú-hosszú éveken át?
Igen. Úgy éreztük magunkat, mint a bajnokok, hiszen megvolt a tapasztalatunk ahhoz, hogy azok legyünk. Tudtuk, hogy csak egy kis szerencsére van szükségünk, olyan szerencsére, amelyben nem volt részünk a múltban. A feladatunk nagyon egyszerű volt. Azt hiszem, mindenki tudta, hogy mit kell tennie, ez pedig tisztán megmutatkozott az Oroszország elleni meccsünkön. Az első félidő gólnélküli volt, de fantasztikus játékstílusunk volt és tisztán láttunk. Láttuk egymás szemében az egyértelmű eltökéltséget. A csapatmorál, a hangulat, amit átéltünk...

Ez lett volna a következő kérdésem, hogy mesélj az emlékeidről. Az azt megelőző évek után végre felemelhetted az Európa-bajnokság trófeáját. Micsoda érzés! Szóval, szívesebben emlékszel az Olaszország elleni mérkőzésre, mint a Németország elleni döntőre?
Nem szükséges mondanom, hogy megnyerni a sorozatot és magasba emelni a trófeát hihetetlen érzés. De a nemzeti csapat történelmében 2008 július 22. volt a fordulópont.

Elérkeztünk 2010-es világbajnoksághoz. Felteszem ismét a kérdést: milyen emlékeid vannak erről a sorozatról? Amikor felemelted azt a trófeát, amelyről minden spanyol álmodozott, azt, amelyet korábban egyetlen klub kapitánya sem emelhette fel a nemzeti csapat történelmében. Te vagy az egyetlen, aki ezt megtehette. Iker Casillas felemte a világbajnoki trófeát Dél-Afrikában. Őszinte leszek hozzád. Nagyon szerencsések voltatok, mivel nem játszottatok jól. Veszítettek Svájc ellen. A Paraguay elleni meccsen, ha Cardozo belövi azt a büntetőt, kiestetek volna. Az, hogy ez nem történt meg, a te érdemed.
Minden játékos, aki a világbajnokságon pályára lép, tudja, hogy egy ilyen sorozat közben csúcsformában kell lennie, el kell kerülnie a sérüléseket és a legmagasabb szinten kell játszania. Emellett szerencsére is szükséged van. A Svájc elleni mérkőzés volt a kellő ellentettje az előző dolognak. Megvoltak a lehetőségeink, lövéseink, nyomás alatt tartottuk őket, azonban ők szereztek gólt a második félidőben.

A Chile elleni mérkőzés nehéz volt számodra?
Igen, hiszen abban a szituációban voltunk, hogy vagy nyerünk, vagy hazamegyünk. Azt követően aztán megvertük Hondurast, bejutottunk a következő körbe, majd egyfajta megnyugvást éreztünk. Később Portugáliával találkoztunk egy kemény mérkőzésen. Nagy volt bennük a győzelmi vágy, hiszen mi voltunk a torna esélyesei. Ami a Paraguay elleni meccset illeti, egyetértek, hogy nehéz volt, és bár nyertünk, a játékosaik nagyon jók voltak támadásban és védekezésben is. Azt hiszem, hogy a Németország elleni elődöntő volt az egyik legjobb mérkőzésünk a tornán a döntő mellett.

Ami a döntőt illeti, volt két történelmi pillanat, amit valószínűleg sosem felejtesz el. Az egyik Robben lövésének védése. Ez egy olyan védés, amelyre egész életedben emlékezni fogsz? Azt hiszem, ez belevésődött az emlékezetedbe, ahogy minden spanyol polgáréba is. Az egész világ emlékszik erre.
Igen, minden bizonnyal. Nyilvánvaló, az a pillanat...

Van otthon képed erről a pillanatról?
Igen, természetesen (nevet).

Igen, ennek így is kell lennie.
Vannak bizonyos dolgok az életben, amelyeket nem tudsz elfelejteni.

Úgy gondolom, teljesen uraltátok a mérkőzést, a hollandoknak nem volt más választásuk, csak a kontratámadások. Egyszer egy ilyennél Robben elindult feléd. Azt hittem, ki fog cselezni téged, de a lövést választotta, te pedig blokkoltad azt a lábaddal.
A futballisták tudják, hogy mit jelent egy ilyen mérkőzés. Egyre stresszesebbé válsz, ha nem sikerül gólt szerezned, az idő pedig csak repül. Aztán, amikor egy kontratámadással tart feléd az ellenfél a 60. percben, az aggodalmad csak nő.

Az a védés továbbvitt titeket a hosszabbításba. Ahogy azt már beszéltük, van egy képed erről a momentumról. Valójában, nincs olyan spanyol ember, akinek nincs. A döntő pillanat azonban csak ezután jött. Mit éreztél a gólvonal előtt, amikor láttad, hogy a csapatod gólt szerez? Hogyan élted át azt a pillanatod?
Azt kívántam, hogy bárcsak lenne egy kamerám, hogy felvehessem saját magam (mosolyog).

Az egyedülálló örömöd a gólvonal előtt mindenki ismeri. Emlékszel erre a pillanatra?
Természetesen, úgy emlékszem rá, mintha most lett volna. Mindig libabőrös leszek, amikor arra a találatra gondolok. Iniesta megkapta a labdát, majd mindenki felállt, és őt nézte. Az embere valahogy eltűnt előle, ő pedig ott maradt egyedül, majd belőtte. Vártam, hogy a labda megérintse a hálót. Nem tudtam elhinni. Vártam, hogy a partjelzők visszafussanak a kezdőkör felé, hogy meggyőződjek arról, hogy a gól érvényes, nem volt les. Nézd, libabőrös vagyok most is! Amikor a bíró a kezdőkör felé mutatott, a hollandok pedig odamentek reklamálni, én elkezdtem sírva ünnepelni, ugrálni, majd megöleltem Busquetset. Azt mondtam neki, hogy még négy perc és világbajnokok vagyunk. Elmondtam Puyolnak, Sergiónak és Capdevillának, hogy mindenáron meg kell védenünk a kaput. A büntetőkről hallani sem akartunk, hiszen megérdemeltük a győzelmet.

Nem sokkal ezután felemelhetted a világbajnoki trófeát.
Igen, nagyon kemény pillanat volt (nevet). Egy újabb gyerekkori álom vált valóra. Egy olyan, amelyről az interjú elején is beszélgettünk.

Brazília öt különböző kapitánya emelhette fel a trófeát. Spanyolországnak azonban csak egy trófeája van. Milyen érzés az, hogy te vagy az egyetlen kapitány nálunk, aki magasba emelhette a hőn áhított kupát?
Boldogsággal tölt el. Különleges, leírhatatlan érzés... Olyan, amit semmi máshoz nem tudsz hasonlítani.

Ez egy olyan fejezet a történelemkönyvekben, amelyet nem lehet kitörölni.
Remélem, hogy három év múlva újra véghez tudjuk vinni.

Az első alkalom azonban mindig...
Mindig különleges lesz. Más, ahogy más megnyerni másodjára egy Európa-bajnokságot.

Ugorjunk is egy kicsit és beszéljünk a 2012-es Európa-bajnokságról, amelyet ismét ti nyertetek meg.
Nehéz volt.

Folyamatos nyomás alatt álltatok, címeket vártak tőletek... Milyen érzés volt így megnyerni a második európai címeteket?
Nehezebb sorozat volt, mint a 2008-as, de még a világbajnokságnál is. Nem csak a többi csapattal kellett harcolnunk...

Hanem saját magatokkal is.
Természetesen, hiszen egyre nagyobb a nyomás. Úgy álltunk hozzá, hogy kimegyünk és győzünk, meg tudtuk ugyan csinálni, de nem volt egyszerű. Mindenki ismerte a játékunkat, a dolgok nehézzé váltak. Amikor Olaszország ellen játszottunk, sokkal mélyebben védekeztek, Horvátország pedig ugyanezt tette. Ez tényleg megnehezítette a dolgunkat.

Még egy kérdés: az újabb győzelem után nem éreztétek azt, hogy ti vagytok a világ urai?
De igen. Van azonban különbség a megalázás és aközött, hogy tiszteled az ellenfeled, vagy hogy arrogáns vagy másokkal. Tudtuk, hogy az ellenfeleink félnek tőlünk, ezt tisztán lehetett látni az arcukon, de a lehető legnagyobb tiszteletet mutatták felénk. Ugyanez történt, amikor a Zidane fémjelezte franciákkal csaptunk össze, vagy a Figo vezette portugálokkal.

Ők azok a játékosok, akik félelmet keltenek bennünk.
Ez nyilvánvaló volt a világbajnokságot követő barátságos meccseken is. Elmentünk Argentínába, kikaptunk 4-1-re. 4-0-s vereséget szenvedtünk Portugália ellen, majd 2-1-re kaptunk ki az olaszoktól. Láttuk, hogyan ünneplik a góljaikat és hogyan ünnepelnek a mérkőzés után. Tudtuk, hogy mi vagyunk az a csapat, amelyet le kell győzni.

Mi történt tavaly, Brazíliában?
A teljesítményünk hanyatlása normális volt. Az egyetlen dolog, amire nem számítottunk, hogy így esünk ki. Ha továbbjutottunk volna a legjobb 16 közé, az emberek sokkal megértőbbek lettek volna. Elveszíteni az első két meccset, ráadásul úgy, ahogy elveszítettük a Hollandia és a Chile elleni mérkőzéseket... Azt hiszem, a dolgok könnyebbek lettek volna, ha nem így esünk ki. Nem kellett volna szenvednünk abban a csoportban. Továbbá, ahogy korábban is mondtam, a győzelem megkövetel néhány faktort, beleértve a szerencsét és egyéb dolgokat. Hollandia ellen például Silvának megvolt az esélye, hogy megszerezze a második gólt.

Néztem a mérkőzést. Mindaddig, míg Silva kihagyta a helyzetet a szünet előtt, úgy tűnt, ti irányítotok.
Aztán Van Persie egyenlített.

Nyerhettünk volna 5-0-ra is, ha mi szerezzük a második gólt. Na de, mindent összegezve, tudom, hogy a nemzeti csapat különleges helyet foglal el a szívedben. A következő generációban megvan az a győzni akarás, ami bennetek volt? Különösen annak tudatában, hogy ti mit értetek el, szerinted ők érezhetik úgy, hogy mindent megnyerhetnek?
Az U21-es csapat két Európa-bajnokságot nyert meg sorozatba. Amikor ezeken a versenyeken játszanak, értékes tapasztalatokkal gazdagodnak. Segítenünk kell a fiatalabb generációnak és meg kell ismertetnünk őket azzal, amit tőlük várnak ezen a szinten. Nem csaphatjuk be magunkat azzal, hogy kételkedünk a képességeikben.

Itt az ideje, hogy a Tizedikről beszéljünk. Mennyire volt fontos megnyerni ezt a címet? Mit éreztél akkor? Milyen szerepet játszott Cristiano a trófea megszerzésében?
Egy pillanatban azt kívántam, bárcsak lenne egy ásom, hogy áshassak egy gödröt, amibe eltemetnek, míg vége nincs a meccsnek, hogy aztán kibújhassak és megkérdezhessem, hogy „Vége? Nyertünk? Igen, ez az!”

Gondoltál korábban arra, hogy a Tizediket az Atlético ellen nyeritek majd meg?
Nem, hihetetlen volt. Azt hiszem, ez volt a lehető legszebb forgatókönyv. Nagyon nehéz meccs volt egy erős Atlético ellen. Akkor már mindkét csapat ki volt merülve, aztán jött a rendes játékidő hosszabbítása, ahol éreztünk némi félelmet és aggodalmat. Aztán amikor Sergio elfejelte a labdát, mindenki visszatartotta a lélegzetét egészen addig, míg a labda be nem ment a hálóba. Azt hiszem, ez a találat nagyon hasonló volt ahhoz, amit Iniesta szerzett a világbajnokság döntőjében. A találat után mind egy helyre szaladtunk, nagyon fáradtak voltunk, de az Atlético játékosai még inkább. Aztán jött a hosszabbítás. Mindenki tudta, hogy mi fog történni. Mind fellélegeztünk, hiszen végül megszabadultunk a Tizedik terhétől.

Milyen szerepet játszott Cristiano Ronaldo a Tizedik megszerzésében?
Lehetetlen számokban kifejezni azt, hogy mennyit tett hozzá a csapat teljesítményéhez. Több mint 200 meccset játszott már a Real Madridban. Mérkőzésenként több mint egy gólt szerez. A szívét tette bele a mérkőzésekbe, nem csak a döntőbe, hanem a teljes kieséses szakaszba. Emlékszem, amikor a Bayern ellen játszottunk, volt néhány problémája, nem léphetett pályára, de a csapat mégis nagyszerű volt. Mindent belead, amikor játszik, néhányan számítanak a passzaira, a megmozdulásaira. Lehet, hogy néhány mérkőzésen nincs csúcsformában, de ő még így is képes megváltoztatni a mérkőzést. Teszi ezt egy fejessel vagy egy igazi bombával. Egy olyan játékosról beszélünk, aki Di Stéfano szintű a Real Madrid történelmében, úgy gondolom, nélkülözhetetlen szerepe van a keretben. Folyamatosan túlszárnyalja a várakozásokat.

Azt hiszem, hogy az életed minden fontos momentumáról szót ejtettünk. Mindent megbeszéltünk. A kapusok királya vagy, az egyetlen spanyol kapitány, aki minden trófeát megnyert. Mit érzel most?
Megnyertem minden címet, felemeltem minden trófeát a nemzeti csapat kapitányaként. Azonban ezt még nem tudom értékelni. Majd akkor fogom, ha visszavonultam, amikor már nem lehetek résztvevője a világbajnoki döntőknek, a kieséses szakaszoknak, vagy a Bajnokok Ligájának. Az lesz a megfelelő idő számomra, hogy értékeljem mindazt, amit elértem. A futball megadta számomra a lehetőséget, hogy szerezzek néhány barátot, illetve találkozzak különleges emberekkel. Megosztottam velük az időmet, élményekkel gazdagodtam. Szerencsés vagyok azért is, mert vannak olyan barátaim, akik ebből semmit sem érzékeltek, mégis szeretnek. Emlékszem, egyszer veled beszélgettem és azt mondtad bosszúsan: „Nem focizok többé! Vigóba költözöm és felhagyok mindennel.” Azonban mégsem hagytad ott a futball világát.

Hihetetlenül nehéz elszakadni a futball világától.
Vannak más, nagyszerű játékosok, mint például Raúl, aki már 38 éves, mégis csúcsformában van. Nagyon eltökélt, biztos vagyok abban, hogy nagyon fényes jövő áll előtte, ha úgy dönt, hogy edző lesz, csakúgy, mint Guti vagy Hierro esetében. Ezek miatt, ha visszavonulásom után visszatekintek a pályafutásomra és a gyerekkoromra, vagy amikor visszagondolok majd arra a négy éves gyerekre, aki az iskola pályáján focizott, nem fogom tudni elfojtani a vágyat, hogy visszatérjek a stadionokba meccseket nézni, játszani, vagy felkészülni egy újabb pályafutásra.

Úgy gondolom, kicsit korai még ezen gondolkodni. Mennyi idős is vagy? 32?
34.

Miért gondolkodsz most a jövőn?
Meg kell fontolnom a jövőmet, hiszen most már kevesebb időm van.

Még van négy vagy öt éved arra, hogy élvezd a futballt.
Volt, amikor azt mondták, hogy nem figyelek az egészségemre. Most már nagyon is odafigyelek, úgyhogy tudom folytatni (nevet).

Weblap készítés ingyen